Az egypólusú világ feltételei már nem állnak fenn, Amerika vezetőinek szembe kell nézniük az ország csökkenő befolyásával

Magyar Hírlap 2017.01.04

Donald Trump elnöksége – az elnökválasztási kampány során tett kijelentéseit is figyelembe véve – lehetővé teszi az amerikai külpolitika újragondolását, annak formába öntését, hogy mit is jelenthet az „America First – Amerika az első” kijelentés a külpolitikai gyakorlatban. A détente, a nemzetközi feszültség enyhítésének híres politikusa, akinek Amerika a vietnami háború befejezését és a Kínával való kibékülést is köszönheti, a 93 éves Henry Kissinger, máris jelentkezett Trumpnál, hogy tanácsaival segítse egy új külpolitika kialakításában. Ennek az új politikának kissingeri alapja az Oroszországgal való viszony javítása.

Kissinger mindig is az Oroszországgal való jó viszony szorgalmazója volt. Már az 1990-es években határozottan fellépett a NATO keleti terjeszkedése ellen, azt javasolva, hogy a NATO legyen az európaiak ügye, legyen az egy európai szerződés. Ha azután Európa valamilyen ok miatt segítséget kér Amerikától, és a kérést a kongresszus az amerikai érdekekkel egyezőnek találja, akkor segíthet. Az Ukrajnával való konfliktus kezdetén, 2014. március 5-én, Kissinger a következőket írta a Washington Postban: „A Nyu­­- gatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át, és történelmük azelőtt is összefonódott. Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavai csatától ukrán földön zajlottak. A Fekete-tengeri Flotta – Oroszország földközi tengeri erejének eszköze – hosszú távú szerződés alapján a Krímben, Szevasztopolban állomásozik. Még olyan orosz »disszidensek« is, mint Alekszandr Szolzsenyicin, vagy Joszif Brodszkij is ragaszkodnak ahhoz, hogy Ukrajna az orosz történelem és Oroszország integrált része.”

Kissinger számos alkalommal találkozott Putyinnal. Először a kilencvenes években, amikor Putyin még fiatalemberként az elnöki adminisztráció munkatársa volt. Kissinger hosszas érdeklődésére Putyin végül bevallotta, hogy a hírszerzésnek dolgozott, mire Kissinger azt válaszolta, hogy „minden rendes ember a hírszerzésnél kezdte, én is”.

Tavaly februárban, megemlékezve Jevgenyij Primakov volt orosz miniszterelnök haláláról, Kissinger a következőképpen körvonalazta az orosz–amerikai kapcsolatok kívánatos formáját: „Mindkét ország hosszú távú érdeke egy olyan világ megteremtése, amely a jelenlegi zűrzavaros forrongást új egyensúllyá alakítja át, amely egyre inkább multipoláris és az egész világra kiterjedő lesz.” Ukrajnával kapcsolatban pedig azt hangoztatta, hogy az országot nem szabad nyíltan a Nyugathoz csatolni, hanem „egy európai és nemzetközi biztonsági rendszerbe kell beépíteni, olyan módon, hogy az sokkal inkább hídként szolgáljon Oroszország és a Nyugat között, semmint valamelyik előretolt bástyája”. Kissinger üdvözölte Trumpnak azt a döntését, hogy külügyminiszternek az Oroszországgal jó kapcsolatot ápoló Rex Tillersont választotta, de az még kétséges, hogy valóban tudnak-e majd hatni az amerikai külpolitikára, amelyben igen erősek az Oroszországgal kapcsolatos fenntartások. Példaként Trump kabinetjéből is megemlíthető James Mattis védelmi miniszter és Mike Pompeo CIA-igazgató, hiszen mindkettő Amerika geostratégiai ellenfelének tartja Oroszországot.

Az Egyesült Államokban azonban az oroszellenes liberális sajtó és az új hidegháborút gerjesztő megmondóemberek (például Robert Kagan, William Kristol, Paul Wolfowitz és Madeleine Albright) mellett olyan erők is vannak, amelyek az amerikai külpolitikát reálisabb, a változó világ feltételeinek jobban megfelelő irányba igyekeznek befolyásolni. Így pél­dául a The National Interest (A Nemzeti Érdek), egy külpolitikai kérdésekkel foglalkozó kéthavi folyóirat internetes kiadásának december 24-i számában Robert W. Merry, a lap szerkesztője cikket írt, Álljunk le a medve piszkálásával (Stop Poking the Bear) címmel. A cikkíró szerint „a legnagyobb válság, amellyel Amerika és a Nyugat szembenéz, egyúttal a legfeleslegesebb is: az oroszokkal való kapcsolat baljóslatú romlása. Oroszország, bár messze nem jelent akkora fenyegetést, mint a hidegháború idején, mégis a straté­giai jelentőségű Eurázsia központjában fekszik és olyan fontos erő, amelyet nem lehet elhanyagolni. Oroszország mindig is potenciális fenyegetést jelentett Európa számára, és ezt sohasem lehet figyelmen kívül hagyni. Ennek ellenére az elmúlt években, ebben a relációban, a leginkább provokáló lépések Európától, a NATO-tól és Amerikától indultak ki Oroszország ellen. A NATO egészen az orosz határig terjesztette ki katonai szövetségét. A NATO rakétaelhárító rendszereket telepített Lengyelországba és Romániába. A NATO játszott a gondolattal, hogy Grúziát és Ukrajnát, két tradicio­nálisan az orosz érdekszférába tartozó országot a nyugati szövetségi rendszerbe vonja. Az Egyesült Államok tisztségviselői megbuktatták Ukrajna demokratikusan választott vezetőjét, amelynek kormánya Oroszország felé orientálódott, és erőfeszítéseket tettek arra, hogy Ukrajnát kivonják az orosz érdekszférából. Amikor válaszul az oroszok elfoglalták a számukra létfontosságú kikötővel rendelkező Krímet, és katonai segítséget adtak a kelet-ukrajnai lázadóknak, akik nem akartak a Nyugathoz csatlakozni, az Egyesült Államok és Európa gazdasági szankciókat léptetett életbe.”

A cikk azután azt ajánlja Trumpnak, hogy az Oroszországgal való kapcsolatok javítását az ukrajnai problémák megoldásával kezdje, és megemlíti, hogy Ukrajna tragikusan megosztott ország, amelynek nyugati fele Nyugat-orientált, a túlnyomóan oroszok lakta keleti fele azonban Oroszországhoz húz. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a Krím, amelynek többségi lakossága orosz, évszázadokon át Oroszország része volt és csak Hruscsov jóvoltából került 1954-ben Ukrajnához, ezért nem szabad, hogy a Krím oroszok általi annektálása az Oroszországgal való viszonyt befolyásolja. 

A The National Interest egy másik internetes cikkében (Is America Ready for a Multipolar World? – Felkészült-e Amerika egy multipoláris világ elfogadására?) a szerzők arra figyelmeztetnek, hogy a korábbi egypólusú világ feltételei már nem állnak fenn, és hogy Amerika vezetőinek szembe kell nézniük az ország csökkenő befolyásával és a korábbi elkötelezettségekből való stratégiai visszavonulás szükségességével. A cikk rámutat más hatalmak, mindenekelőtt Kína és Oroszország növekvő erejére, és azt ajánlja, hogy Amerika fogadja el, hogy ezeknek az országoknak megvan a maguk értékrendje, amely nem szükségszerűen egyezik az amerikaival. Amerika jobban teszi, ha a dominanciára való törekvések helyett kiegyezik ezekkel az országokkal, és akkor befolyása is sokkal inkább megmaradhat: „A répa jobban működhet, mint a bot; ahelyett, hogy megpróbálja megosztani és elfoglalni, vagy lenyomni a felemelkedő hatalmakat, Amerikának a globális kihívásokra inkluzív (befogadó) megoldásokat kell keresnie.” 

Mint az idézetekből látható, Amerikában a világot sokkal reálisabban szemlélő nézetek is vannak, mint amit az ismert újságok, például a New York Times, a Washington Post, a Wall Street Journal és ezek európai megfelelői sugallnak. A közeljövő fogja eldönteni, hogy az amerikai külpolitika befolyásolásáért küzdő erők közül melyik kerül ki győztesen.